Felnőtt korosztály díjazott versei

I. helyezett

 

Harsányi Mónika

Tárnok

 

Álom-keringő

 

Vágyat sző az esti óra,
körbefonja szívemet.
Álomlények keringőznek,
selyemfényű fellegen.

Rokolyájuk színes ábránd,
ringatózva pörgetik.
Álomporral meghintenek, s
izzó lelkem fölveszik.

Folyékonnyá lesz az idő.
Átvezetnek fényeken.
Ami fentről űrnek látszik,
hamis vígság idelenn.

Átragyog az ész az álmon,
villanásnyi filmtekercs.
Visszatér az én a mába,
Bánatommal ébredek.

 

II. helyezett

 

Patai Katalin

1039 Budapest

 

Poe hollója

 

Egyszer egy bús éjféltájban, míg bolyongtam vak világban,

Csillagtalan égre nézve felém nyúlt a holdsugár;

Sápadt fényét így követve hollóként az ablakában

Gyenge karmom súlya alatt hármat koppan künn a zár,

De néma bent minden már, s noha tudom, engem vár,

Nem enged be – soha már.

 

Otthonába betekintve, ablak előtt dideregve

A holdfényes éjszakában újból koppan régi zár,

S mintha kísértetet látna, koppanástól megrettenve

Az ablakhoz közeledik, de nem nyitja, hallgat, vár,

-Csak a képzeletem- mondja; önmagad becsapni kár,

Nem felejted soha már.

 

Azt hitte, hogy menekülhet, híreim elől megszökhet;

Egyedüli társasága csak a gyenge fénysugár,

Magányába burkolózva minden múltat elfeledhet,

De az üres éjszakában egy fantom, egy emlék jár;

S reszketve a félelemtől minden ajtót kulcsra zár,

Nem menekül soha már.

 

Ablakain megül a dér, ereiben megfagy a vér,

Hogy a hollót megpillantja: körülötte holdsugár,

Olyan madár, amit mindig földöntúli fény kísér,

Szárnyát széttárván károgja: Számodra nincs jövő már!

Boldogságod te eldobtad, megnyugvás rád sosem vár,

Nem találod soha már!

 

Azóta, ha sötét éjen képtelen aludni mélyen,

S teleholdkor ablakába beragyog a holdsugár,

Koppanások az ablakon: újra hallja, ahogy régen,

De a múlton s a fantomon elmerengni ugyan kár,

Míg a holló, odabent egy szobor vállán ülve vár:

Nem hagyja el soha már.

 

III. helyezett

 

Szabó Attila

1154 Budapest

 

Templom egere

 

Emberek, segítség!- kiállt egy asszony, s még a pap is némul a karzaton,

mindenki döbbenten figyeli-kutatja, mi baja néki, mi lehet panasza?

Mi lehet elég ok, hogy misénket zavarja, Isten imádatát félbe szakajtsa,

belé fojtsa véle szavát jó papunknak, meggyalázva szentségét szent vasárnapunknak?

 

S akkor az asszony, remegő újával egy pontra bökdös, mintha ördögöt látna,

mintha a sátán bújt volna beléje, kigúvadt szemekkel merd egy egérre.

Az emberek egyként felugrálnak: Elkapni! Megölni! Mind így kiabálnak,

keresik, kutatják szegény kis állatot, nem bírván viselni e szörnyű gyalázatot.

 

Díszes freskókról a glóriás szentek, döbbent arccal nézik, amit elkövetnek,

nem akarván hinni hályogos szemüknek: egérre vadásznak mind az egybegyűltek!

Ekkor leghátul, egy picinyke leányka, a rémült kis állatot tenyerébe zárja,

öleli magához, óvja testével, elszántan, dacolva minden ellenséggel!

 

Én bíz, megvédem e parányi egeret, vethettek reám akár száz számra köveket,

még ha belöknétek testem a pokolba, ez a kis jószág ott is vélem volna!

A népek ekkor mind elcsendesednek, szégyentől pirulva fejüket leszegnek,

nyikorgó padsorokban helyeket keresnek, s imakönyvecskéket kezeikbe vesznek.

 

Bólogat a pap, s immár megbékélve kezd bele újfent példabeszédébe,

nyájas hangon az egeret taglalja, ittléte csodáját égbe magasztalja.

Majd dörög a szószék, s fordul a beszéde, vezetve balgákat tévútról helyesre:

Ne vessük máglyára! Ne hányjuk kardélre! Ő is csak Isten piciny teremtménye!